Kövér László házelnök úr a "Torda 450" ünnepségsorozaton elmondott beszéde

Kövér László házelnök úr beszéde:

 

Hálaadó ünnepség és emlékműavatás

Torda, 2018. január 13.

 

Excellenciás Érsek Urak, Főtisztelendő és Főtiszteletű Püspök Urak! Honfitársaim, Tisztelt Ünneplő Közösség!

 

A Gondviselés nagy ajándéka, hogy a mai napon mindannyian – katolikusok, reformátusok, evangélikusok és unitáriusok, egyháziak és világiak, magyarok, románok és németek – itt lehetünk e templomban, melynek falai Mátyás királynak a középkori katolikus magyar királyaink lelki üdvéért felajánlott adományaiból emeltettek, és amely falak között 450 esztendővel ezelőtt a protestáns Erdély országgyűlése új fejezetet nyitott Európa keresztény kultúrtörténetében.

 

A világról szóló emberi tudás fejlődéstörténetében a különböző korszakok leírása mindig több könyvtárnyi irodalmat igényel, ám vannak kegyelmi állapotok, amikor egy korszakváltás, egy új fejezet megnyitása akár egyetlen gondolatban, egyetlen mondatban is megfogalmazható.

 

Az 1568-as tordai országgyűlés ma felidézett és ünnepelt vallásügyi törvényének korszakváltó ereje ebben az egy mondatban összpontosul: „a hit Isten ajándéka”. De itt nem valami tudományos felfedezésről, vagy egy adott kor kollektív tapasztalataiból származó közmeggyőződésről van szó, hanem egy olyan felismerésről, mely mindig is benne volt az emberi bölcsességben, csak a reformáció előtti századok egyház- és államfejlődésének hordaléka fokozatosan betemette azt.

 

Csak hiányzott az a helyzet, melyben erre a felismerésre elementárisan szüksége volt egy közösségnek, és hiányoztak azok az emberek, akikben a tisztánlátás, az alázat, a bátorság és az értelmi képesség együtt volt meg ennek a mondatnak a kimondásához. E mondat a régmúltban, egészen pontosan a Szentírásban gyökerezik, de azáltal, hogy az erdélyi országgyűlés a világon első alkalommal ezt a mondatot törvénybe foglalta, és ezáltal közjogi erőt is adott neki, megalapozta azon korszakváltást, melynek nyomán a közösség számára a hit megvallása és annak módja többé már nem világi vagy egyházi hatalmasságok által parancsolt kötelezettség, hanem a közösség által választható és megélhető szabadság lett.

 

Az 1568-as tordai vallásügyi törvény mindezért kultúrtörténeti és jogtörténeti fordulópont a magyar és az európai szellemi fejlődés azon útján, amelyen a későbbi évszázadokban minden ember számára egyéni jogként is kiteljesedhetett a közhatalom által biztosított vallás- és lelkiismereti szabadság. 

Mindezek miatt a mai napon a magyar állam nevében büszkeséggel és hálával hajtok főt az 1568-os erdélyi országgyűlés történelmi teljesítménye előtt, és köszönettel teszek eleget azon felkérésüknek, hogy Budapesten az Országgyűlésben kezdeményezzem történelmi elődünk, az erdélyi országgyűlés vallásbékét kimondó tordai határozata emlékének megörökítését.

 

Tisztelt Emlékező Közösség!

A középkorból az újkorba vezető XVI. században a közép-európaiság ismérve ugyanaz volt, mint napjainkban: ami Keletről Nyugatnak, Nyugatról pedig Keletnek látszott, nos az a valami volt Közép-Európa. Nem pusztán egy többé-kevésbé jól behatárolható földrajzi tér, Erdélytől Lengyelországig és a Baltikumtól Szlavóniáig, hanem egy sajátos gondolkodásmód, egy sajátos életösztön és életerő is. Ez a sajátosság abban az etnikai, nyelvi, kulturális és felekezeti sokszínűségben rejlett, amelyet valójában sem a Kelet, sem a Nyugat soha nem tudott – és talán nem is akart – megérteni és tisztelni, ehelyett Közép-Európát mindkét égtáj birodalmai mindig a maguk képmására akarták gyúrni.

Az európai kereszténység évszázados védelmében a nyugati birodalmak által cserbenhagyott középkori katolikus magyar állam egy keleti birodalom túlerejével szemben 1526-ban a mohácsi csatatéren megroppant, majd három részre esett szét. Az ezen csapás súlya alatt bűntudatot érző és lelki megújulásra vágyó magyarság kilenc tizede az 1517-ben indult reformáció hatására néhány évtized alatt protestánssá vált az egész Kárpát-medencében. A maival lényegében megegyező felekezeti viszonyok majd csak az ellenreformáció részben sikeres lezárultával alakulnak ki. Ilyen körülmények között jött létre és erősödött meg az Erdélyi Fejedelemség, melynek sorsában – mint cseppben a tenger – élesen tükröződött a tágabb közép-európai sors: geopolitikai helyzetét tekintve nagyhatalmi érdekek ütközőpontjában és örökös fenyegetettségben, államhatalmi állapotában korlátozott cselekvőképességgel, társadalmában az újkori nemzeti öntudat és a szociális igazságosság iránti igény szívhangjainak korai dobbanásait hallatva, gazdaságilag pedig a saját erőforrásai fölötti rendelkezési jogokért való folytonos küzdésben. A kötelező kegyelet okán is megemlékezve a gályarabságra vetett prédikátorok, a kassai vértanuk vagy más, a hitük miatt szenvedők áldozatáról, mégis jegyezzük itt meg, hogy a reformáció németországi és nyugat-európai szellemi küzdelmeinek, útkereső próbálkozásainak folyamatát és következményeit – köztük a véres belháborúkba is torkolló erőszakos konfliktusokat – figyelemmel kísérő, és azokra rezonáló közép-európai – elsősorban nemesi származású – elit jóvoltából egész térségünkre a vallási türelem gyakorlása volt inkább jellemző. Ez is egy olyan korszak volt a történelmünkben, amikor a közép-európai térség népei nem csupán ott voltak az általános európai fejlemények fősodrában, de nyugati kortársaikhoz képest előbbre mutató válaszokat is tudtak adni a konkrét idő adta kihívásra. 

A János Zsigmond fejedelem által összehívott és jogalkotó munkájában Dávid Ferenc unitárius hittudós által segített erdélyi országgyűlés vallásbékét kimondó tordai határozata valamint az ezt követő politikai gyakorlat – mint közösségi teljesítmény – nemcsak magyar eredmény, hanem a korabeli közép-európai életösztön és életerő világraszóló és világnak szóló megnyilvánulása is.

 

A protestáns erdélyi állam az országgyűlésének tordai határozatával megteremtette a keleti és nyugati birodalmak harapófogójában szorongatott ország belső békéjét és vallási nyugalmát egy olyan korszakban, amikor Európa nyugati felében a hitviták lezárásának még hosszú ideig csak olyan két megoldását tudták elfogadni, melyek mindegyike a más hitűek kirekesztésén alapult: vagy az eretnekként megbélyegzettek fegyverrel történő – úgymond – megtérítését, akár kiirtását, vagy a cuius regio, eius religio elvének kompromisszumos gyakorlatba ültetését, melynek révén a világi hatalom a pillanatnyi erőviszonyok szerint nyert jogot a lelkek feletti uralom fenntartására.

Azzal, hogy az 1568-as erdélyi országgyűlés közjogi erőt biztosított annak az evangéliumi alapelvnek, mely szerint a hit Isten ajándéka, azzal, hogy a különböző dogmatikai alapokon álló felek kölcsönösen elfogadták a mások eltérő meggyőződését az övékkel azonos rangú hitként, nemcsak évszázadokkal előzte meg korát, de egy felemelő példát is mutat számunkra, mai törvényhozók számára, hogy a konfliktusaink megoldásában az igazsághoz vezető legrövidebb utat az érdekek kompromisszumainak bonyolult kimódolása helyett néha bátrabban kereshetnénk Isten igéjében.

 

Erdélyi törvényalkotó elődeink két vonatkozásban nem léptek túl a XVI. századi európai korszellem meghatározta korlátokon: társadalomtörténeti okokból a vallásszabadság jogát nem egyéni, hanem olyan közösségi jogként értelmezték, amelynek egyháztörténeti okokból alapvetően csak a nyugati – a katolikus és a protestáns – egyházak lehettek a letéteményesei. Ez utóbbiból fakadóan a korabeli Erdély lakosságának negyedét kitevő románság görögkeleti vallása államhatalmi szempontból nem bevett vallásnak, nem recepta religionak, hanem csak tűrt vallásnak, tolerata religionak minősült, hasonlóan az Erdélyben élő örmények és a zsidók vallásához. Ezen különbségtétel ellenére a tordai törvény szellemében az Erdélyi Fejedelemség nem akadályozta a görögkeleti felekezetű román közösséget vallásának zavartalan gyakorlásában. Az erdélyi görögkeleti egyházban ebben az időszakban kezdte felváltani az ógörög és szláv nyelveket a román nyelv, az erdélyi reformáció teremtette kedvező feltételek hatására erre az időszakra tehető a latin betűs román vallási és irodalmi nyelv kialakulása, és ezáltal a modern román nemzeti öntudat megalapozása. 

 

Európában csak a katolikusok és protestánsok közötti harminc éves vallásháborút 1648-ban lezáró vesztfáliai béke – melynek az Erdélyi Fejedelemség is önálló aláírója volt – teremtett olyan jogilag is szavatolt felekezetközi békét, amelyhez hasonló Erdélyben már 1568-ban megvalósult. 

Az Emberi és Polgári Jogok francia nyilatkozata csak 1789-ben utalt a vallásszabadságra, mint egyéni jogra, majd az Egyesült Nemzetek Szövetsége csak az 1948-ban elfogadott Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatában teljesítette ki és szavatolta elvileg minden ember számára a gondolat-, lelkiismereti és vallásszabadság egyéni jogát.

 

Mindezen jogtörténeti fejlődés eszmei előzménye azonban a tordai országgyűlés közösségi vallásszabadságot kimondó törvénye, amelyre a mai napon emlékezünk.

 

 

 

Tisztelt Cselekvő Közösség!

A magyarokat és a románokat a történelem során sok minden szembe fordította egymással, de van két olyan kötőanyag, ami a XXI. században erősebbnek bizonyulhat mindannál, ami korábban szétválasztott bennünket: az egyik a keresztény hitünk, a másik pedig maga Erdély, az a közép-európai föld és sors, amelyet az idők során a magyarok és a románok mindig egyaránt sajátjuknak éreztek, függetlenül attól, hogy éppen számbeli többségben vagy kisebbségben éltek-e benne.  

 

Ennek szellemében tegyük fel a kérdést: a tordai örökség XXI. századi őrzőiként mi, mai magyarok, románok és a többi sorstársaink mit tehetünk annak érdekében, hogy megőrizzük közös örökségünk eszményét? Mit tehetünk annak érdekében, hogy országainkat és szülőföldünket megőrizhessük egy olyan helynek, ahol mindannyiunk utódai, gyermekei és unokái embereknek járó méltósággal élhetnek biztonságos életet, nemzeti és felekezeti békében és tiszteletben, olyan gazdasági jólétben, amely mindenekelőtt a saját szellemi, természeti és anyagi javainkon és a saját értékteremtő munkánkon alapul?     Mindezek érdekében a globalizáció, a digitalizáció és a robotizáció századában korábban nem tapasztalt kihívások elé nézünk, amelyek próbára teszik egyéni és közösségi erőinket. Keresztényként való helytállásunk egyik előfeltétele minden bizonnyal az a felismerés lehet, amely szerint nemcsak az ember hite, hanem teljes önazonossága is az Isten szabadon megélhető adománya, olyan adomány, amely az anyanyelv és az ember természetes közösségei, mint a családja és a nemzete által teljesedik ki, és amelynek megélésében őt másnak ugyanúgy nem áll jogában korlátozni, eltéríteni vagy ellehetetleníteni, ahogyan vallásának gyakorlásában sem. Mindkettő bűn, amelyet embertársaink rovására, de csak az Isten ellen követhetünk el.

 

Ma ez a felismerés és az ebből fakadó helyes cselekvés biztosíthat országainknak térségi stabilitást és szolidaritást a keleti és nyugati nagyhatalmi érdekek szorításában; ez nyújthat társadalmainknak értékrendi egyensúlyt egy mindinkább egyensúlyát vesztő világban, és ez teremtheti meg az emberek tartós biztonságérzetét mindinkább bizonytalanná váló viszonyaink közepette. 

Miként a hitbéli küzdelmek XVI-XVII. századi folyamata nem volt elválasztható a kor hatalmi ambícióitól, ugyanúgy a XIX-XX. század nemzeti törekvésit és konfliktusait is átszőtték a különböző nagyhatalmak és birodalmak politikai manipulációi. A nemzeti kizárólagosság jegyében egymással vetélkedő kis népek megosztásával és szembe állításával hol nyugatról, hol keletről próbálták meg függésbe hozni és kizsákmányolni a térség országait.

 

Mindezen szándékok a XXI. században sem szűntek meg, de kibontakozóban van egy újfajta, a hatalmi viszonyok átrendezésére irányuló globális kísérlet, amely a nemzeti önazonosságban és a rá épülő nemzeti államban már nem eszközt, hanem eltávolítandó korlátot lát. Sőt, nemcsak a nemzetekben, hanem mindenféle közösségben és mindenféle identitásban, amely az embert a világban való eligazodásra képessé teheti.

Az új uralmi technika és ideológia: az identitásnélküliség előidézése. Nem az alávetendők területét, hanem az alávetendők tudatát szállják meg először. Meg akarják fosztani az embert a nemi, a családi, a vallási és a nemzeti identitásától, mert ezáltal, a természetes önazonosságának alapelemeitől elválasztva az ember már nem képes érdekeinek felismerésére, kinyilvánítására és szükség esetén azok megvédelmezésére sem. Az egyén és a közösség értéktudatának elsorvasztásával megszűnik az érdek-érvényesítés készsége és képessége is, és pontosan ez az új uralmi rendben érdekeltek szándéka és célja. Rossz hír, hogy Európa népei napjainkban egy ilyen alávetési kísérletnek az alanyai. Jó hír, hogy Közép-Európa nemzeteiben él és munkál az önazonosság megőrzésének igénye.

 

A közép-európai emberek elsöprő többségének fontos az, hogy holnap és holnapután is azok maradhassanak, akiknek a Teremtőjük, a családjukon, a hitükön és a nemzetükön keresztül tegnap vagy tegnapelőtt alakította őket: a XXI. században is szeretnének nők és férfiak maradni, szeretnének a nő és férfi szeretetközösségén alapuló családban élni; szeretnének lengyelek, csehek, szlovákok, magyarok és románok maradni; a vallásosak szeretnék megőrizni és megvallani a hitüket, a nem-vallásosak szeretnék megőrizni jogukat a vallásnélküliségre; és mindannyian szeretnénk európaiak maradni egy olyan Európában, amelyre büszkék lehetünk.

 

Akik ma országainkban így gondolkodnak, azok országaink erkölcsi többségét képezik, és ez napjainkban Közép-Európa legfontosabb közös értéke és erőforrása.

Mi, választott politikai vezetők, Varsótól Budapesten keresztül Bukarestig, Vilniustól Pozsonyon át Belgrádig akkor bizonyulunk felelősnek a választóink iránt – legyünk akár jobboldaliak, baloldaliak, centristák, konzervatívok, szociáldemokraták vagy liberálisok, jelentsenek bármit is napjainkban ezek a szavak –, ha ideológiai értékrendünktől függetlenül nem hagyjuk, hogy országainkban ez az erkölcsi többség politikai kisebbségbe kényszerüljön.

 

Annak érdekében, hogy a polgáraink iránti felelősségtől vezetett, közösségi önazonosságunk védelmére irányuló politikánk hatékonynak és fenntarthatónak is bizonyuljon, fontos, hogy ne ismételjük meg a XX. században elkövetett hibákat: nemzeti önazonosságunkat és törekvéseinket ne egymás ellenében, ne egymás rovására, ne a nemzeti kizárólagoság jegyében, hanem egymást erősítve, a nemzeti méltányosság szellemében éljük, illetve valósítsuk meg.

Nem egyszerű, de nem is lehetetlen feladat ez. Mindebben akkor is hinnünk kell, ha az elmúlt napokban az erdélyi magyarságot ért példátlanul durva és irracionális politikai támadás ellentmondani látszik mindennek. Hinnünk kell benne, mert egyszerűen nincs más, a kelet-közép-európai népek boldogulását biztosító út.

 

Az elmúlt száz esztendő minden tapasztalatával a hátunk mögött fel kellene ismernünk, hogy nemzeti létünkre nem a másik, hasonló sorsú, sokszor ugyanazon szülőföldet magáénak valló nemzeti közösség jelenti az igazi veszélyt, hanem azok a tudatformálás és tömegmanipuláció eddig soha nem látott hatékonyságú eszközeivel és technológiáival felfegyverzett arctalan és felhatalmazás nélküli hatalmak, amelyekkel szemben vagy együtt tudjuk megvédeni társadalmainkat és szuverén államainkat, vagy amelyekkel szemben együtt bukunk el – immár végérvényesen. 

 

Ha az előttünk álló időkben a Történelem Ura az egykori tordai törvényhozókéhoz hasonló előrelátással és bölcsességgel ruház fel bennünket, magyarokat, románokat és minden térségbeli sorstársunkat, akkor a közép-európai erkölcsi többség tábora és ereje gyarapodni fog, akkor mindannyian megerősödünk szülőföldünkön, akkor együttműködésünk Kelet és Nyugat számára egyaránt megkerülhetetlenné válik.

 

Mindez pedig esélyt, követendő példát és megújulási forrást fog jelenteni egész Európa számára.

Adja Isten, hogy így legyen!

 

Sărbătoarea de comemorare şi dezvelire

a monumentului de la Turda, din 13 ianuarie 2018

 

Excelenţele voastre, domnilor arhiepiscopi, preastimaţilor domni episcopi! Stimată adunare festivă!

 

Este un nepreţuit dar al providenţei faptul că, în ziua de azi, noi – catolici, reformaţi, evanghelişti şi unitarieni, clerici şi laici, maghiari, români şi germani – putem să ne adunăm în acest locaş sfînt, ridicat prin donaţiile regelui Mathias întru mîntuirea regilor catolici maghiari din Evul Mediu şi în mijlocul căruia, cu 450 de ani în urmă, dieta Transilvaniei protestantă a deschis un nou capitol în istoria culturală a creştinătăţii europene.

De obicei, descrierea diferitelor etape ale progresului umanităţii este cuprinsă în tratatele mai multor biblioteci, dar există stări binecuvîntate în urma cărora schimbări epocale, deschiderea unor noi capitole istorice pot fi formulate într-o singură frază, o singură idee.

Importanţa epocală a legii confesionale votate în 1568, de către Dieta de la Turda, pe care o sărbătorim azi poate fi însumată într-o singură propoziţie: „credinţa este darul lui Dumnezeu”. Dar, în cazul acesta nu este vorba despre o descoperire ştiinţifică sau de un consimţămînt general provenit în urma unei experienţe colective, ci de o revelaţie are a existat mereu în conştiinţa oamenilor, dar pe care metehnele evoluţiei politice şi confesionale dinaintea reformei le-au redus treptat la tăcere.

Dar a lipsit situaţia propice, în care această revelaţie elementară să se dovedească a fi într-adevăr de nelipsit unei comunităţi şi au lipsit acei indivizi a căror clarviziune, smerenie, curaj şi capacitate intelectuală la un loc să-i facă în stare să rostească această propoziţie.

Propoziţie care îşi are rădăcinile în trecutul îndepărtat, mai bine zis, în Scriptură, dar faptul că dieta transilvană a făcut pentru prima oară în lume această propoziţie cuvînt de lege, conferindu-i astfel caracterul de drept comun, a stabilit o piatră de hotar în urma căreia declararea religiei şi a modalităţii ei de manifestare nu mai constituie o obligativitate dictată de conducătorii laici sau confesionali, ci o libertate asumată ca formă de viaţă.

Astfel, legea confesională adoptată în 1568 de către Dieta de la Turda constituie un moment cardinal în parcursul dezvoltării spirituale maghiare şi europene, în urma căruia, de-a lungul secolelor care au urmat, libertăţile confesionale şi spirituale deopotrivă s-au cristalizat ca drepturi perene ale fiecărui individ.

De aceea, în acest moment festiv, în numele statului maghiar, îmi plec capul cu mîndrie şi recunoştinţă, în faţa acestei înfăptuiri istorice a Dietei Transilvane din 1568 şi voi îndeplini recunoscător cerinţa adresată de a iniţia în Parlamentul de la Budapesta procesul de imortalizare a deciziei înaintaşilor noştri prin care a fost legiferată reconcilierea confesională.

Stimată adunare de comemorare!

În secolul XVI, care a marcat trecerea din Evul Mediu, în epoca nouă. reperele central europene au fost identice cu cele din zilele noastre: ceea ce, de la răsărit este considerat drept Occident, iar, de la apus, drept Orient, este ceea ce numim Europa Centrală.

Nu doar un teritoriu mai mult sau mai puţin bine determinabil geografic, din Transilvania pînă în Polonia şi de la Marea Baltică pînă în Slavonia, ci şi un mod de gîndire şi un instinct vital specific.

Această specificitate s-a manifestat întotdeauna într-o polivalenţă etnică, lingvistică, culturală şi confesională pe care nici imperiile răsărite, nici cele occidentale nu au fost în stare – şi poate că nici nu au intenţionat – să le înţeleagă şi să le respecte, ci au preferat să formeze Europa Centrală fie după chipul şi asemănarea Occidentală, fie după cea Răsăriteană.

După ce secole la rînd a fost stavilă în apărarea creştinătăţii europene şi părăsit de puterile occidentale, în faţa superiorităţii de forţa a unui imperiu răsăritean, în anul 1526, pe cîmpul de luptă de la Mohács, statul catolic maghiar medieval s-a prăbuşit divizat în trei părţi.

Mustrările de conştiinţă şi dorinţa de primenire spirituală ale maghiarilor au făcut ca, sub influenţa reformei începute în anul 1517, în cîteva decenii, nouă zecimi din maghiarime să devină protestantă în Bazinul Carpatic.

Proporţionalitatea confesională, identică, în linii mari, cu cea din zilele noastre s-a format odată cu succesul relativ al contrareformei.

În aceste condiţii s-a format şi s-a întărit Principatul Transilvan, în a cărui soartă s-a oglindit – ca o picătură într-un ocean – întreaga soartă central-europeană: din cauza situării sale geopolitice, drept punctul de fricţiune al sferelor de interese ale marilor puteri, şi astfel într-o permanentă ameninţare, cu o rază de acţiune statală redusă, mereu aspirînd la afirmarea conştiinţei naţionale şi a echităţii sociale din epoca modernă, iar din punct de vedere economic, într-o permanentă luptă pentru cîştigarea drepturilor asupra propriilor resurse de energie.

Amintindu-ne cu pioşenia de rigoare de predicatorii care au fost ferecaţi în lanţuri, de martirii de la Kassa sau alte victime ale propriilor conştiinţe, trebuie să menţionăm faptul că, datorită rezonanţei pe care au avut-o în spiritualitatea central-europeană – mai cu seamă a elitelor nobiliare –frămîntările spirituale, dezorientările şi consecinţele reformei începute în Germania şi în Europa de Vest – care au dus, adeseori la conflicte sîngeroase – întregul nostru teritoriu a fost definit drept unul al toleranţei religioase.

A fost şi aceasta o epocă în care central-europenii nu au fost doar în centrul desfăşurării evenimentelor europene, dar, spre deosebire de contemporanii lor occidentali, au avut reacţii cu valabilitate îndelungată faţă de provocările concrete ale contemporaneităţii lor.

Decizia şi eforturile de aplicare ale toleranţei confesionale luate de Dieta de la Turda, convocată de principele János Zsigmond şi în al cărei sprijin a fost chemat eruditul teolog Dávid Ferenc, a constituit nu doar o victorie a comunităţii maghiare, ci şi o manifestare a instinctului şi a forţei vitale central-europene în cadrul spiritualităţii întregii lumi.

Hotărîrea dietei turdene a statului protestant transilvan a instaurat, prinsă în încleştarea dintre imperiile occidentale şi orientale pacea internă şi liniştea confesională într-o epocă în care, în occidentul european, conflictele religioase au avut doar două feluri de rezolvări: fie suprimarea, ori aşa-zisa convertire cu ajutorul armelor a celor stigmatizaţi drept eretici, fie prin aplicare principiului cuius regio eius religio, prin intermediul căruia puterea lumească îşi exercita dominarea spirituală pe baza raporturilor de forţe ale momentului.

Faptul că, în 1568, Dieta Transilvană a ridicat la rang de lege principiul evanghelic fundamental potrivit căruia credinţa este darul lui Dumnezeu, faptul că părţile situate pe baze dogmatice diferite au acceptat reciproc credinţa fiecăruia drept una de rang egal, a constituit nu doar un arc peste mai multe secole care aveau să urmeze, ci este şi o pildă înălţătoare pentru noi, legiuitorii din ziua de azi, potrivit căreia, adeseori, pentru a găsi drumul cel mai scurt către dreptate, în locul plăsmuirii unor compromisuri complicate, ar fi mai indicat să păşim mai ferm pe calea propovăduită de Dumnezeu.

Înaintaşii noştri ardeleni în ale legiuirii au rămas doar în două cazuri în limitele spiritualităţii secolului XVI, considerînd, din motive socio-istorice, libertatea confesională nu un drept individual, ci unul comunitar, ca exponenţi ai credinţelor Europei Occidentale – catolică şi protestantă.

În consecinţă, religia ortodoxă, a românilor, care constituiau un sfert din populaţia Transilvaniei nu a fost catalogată drept recepta religio, adică religie recunoscută, ci doar ca tolerata religio, religie tolerată, la fel ca cea a armenilor sau a evreilor.

În ciuda acestei discriminări, în Principatul Transilvan, practicarea religie ortodoxe a membrilor comunităţii româneşti nu a fost îngrădită în nici un fel.

În această perioadă, în cadrul bisericii ortodoxe române din Ardeal, limba slavonă a început să fie înlocuită de limba română, iar, sub impulsul propice creat de reforma din Transilvania, s-au pus bazele scrierii religioase şi literare cu litere latine, ceea ce a dus la consolidarea conştiinţei moderne a naţiunii române.

În Europa, abia odată cu pacea din Westfalia – semnată în 1648 şi de Principatul Transilvan, ca entitate de sine stătătoare – a fost asigurată şi juridic acea pace confesională, ca cea instaurată în Transilvania în 1568.

Referiri la libertatea confesională s-au făcut abia în declaraţia franceză a Drepturilor Omului şi Cetăţeanului din 1789, iar Naţiunile Unite au inclus în Declaraţia Universală a Drepturilor Omului din 1948 garantarea principiului libertăţii individuale de expresie şi credinţă.

Dar premisa spirituală a acestor evoluţii ale istoriei drepturilor o constituie legea care asigura libertatea confesională decretată de Dieta de la Turda pe care o comemorăm acum.

Onorată adunare!

În trecut, maghiarii şi românii s-au confruntat adeseori, din diferite motive, dar există liante care, în secolul XXI s-ar putea dovedi a fi mai puternice decît toate cele care ne-au dezbinat de-a lungul timpului: unul este creştinătatea noastră, iar celălalt îl constituie Transilvania, acel tărîm şi acea soartă pe care, în diverse epoci, atît maghiarii, cît şi românii l-au considerat a fi al lor, indiferent de caracterul majoritar sau minoritar în care se aflau comunităţile respective.

În acest spirit se cuvine să ne punem întrebarea: ce putem face noi, maghiari, români şi cei de aceeaşi soartă cu noi, continuatori ai spiritului Dietei de la Turda, ca să ne putem păstra spiritualitatea noastră comună?

Ce putem face pentru ca să ne păstrăm ţările, obîrşiile ca locuri în care urmaşii noştri, ai tuturor, copiii şi nepoţii noştri să poată trăi liberi, păstrîndu-şi demnitatea naţională şi confesională, într-o siguranţă bazată mai ales pe propriile noastre avuţii spirituale, naturale şi materiale şi pe propriile noastre eforturi creative?

Acum, în secolul globalizării, al digitalizării şi al robotizării, ne confruntăm cu provocări nemaiîntîlnite care ne pun la încercare forţele individuale şi colective.

Fără îndoială că, una din premisele dăinuirii noastre în spiritul creştin este conştientizarea faptului că nu doar credinţa, ci determinarea totală a individului este darul lui Dumnezeu care ne defineşte libertatea, dar întrupat prin limba maternă şi comunitatea firească a omului, ca familia şi naţia, care nu pot fi îngrădite de nimeni, asemenea libertăţii confesionale.

Ambele sunt păcate faţă de oameni, dar întru pîngărirea lui Dumnezeu.

Aceasta este revelaţia momentului şi doar acţiunile derivate din aceasta pot garanta stabilitatea teritorială şi solidaritatea ţărilor noastre în confruntarea de interese dintre marile puteri occidentale şi răsăritene; doar aşa putem asigura echilibrul de valori într-o lume din ce în ce mai dezechilibrată, doar aşa putem crea sentimentul de siguranţă al oamenilor în condiţiile nesiguranţei generalizate.

La fel cum conflictele religioase din secolele XVI-XVII au fost strîns legate de tendinţele de dominaţie ale epocii şi mişcările sau conflictele naţionale din secolele XIX-XX au fost împînzite de manipulările dominante ale diferitelor mari puteri şi imperii.

Prin divizarea şi conflictualizarea  micilor naţiuni, în spiritul exclusivismului naţional, s-a încercat atît de la răsărit, cît şi dinspre apus supunerea şi exploatarea regiunii.

Aceste tendinţe nu au dispărut nici în secolul XXI, dar se prefigurează o încercare de reorganizarea a relaţiilor de forţă pe plan global, care nu mai consideră conştiinţa naţională şi statele bazate pe ea drept un mijloc de afirmare, ci un obstacol ce trebuie îndepărtat.

Mai mult, nu doar naţiunile, ci orice formă de comunitate sau de identitate menită să determine condiţia umană în lume.

Proferarea lipsei de identitate, aceasta este noua tehnică şi ideologie de dominare.

Sunt cucerite mai întîi conştiinţele celor ce ce vor fi supuşi, abia apoi teritoriile.

Vor ca oamenii să fie lipsiţi de identitatea sexuală, familială, religioasă şi naţională, fiindcă astfel, lipsiţi de elementele de bază ale identităţii fireşti, oamenii nu-şi vor mai putea defini şi manifesta interesele, iar aşa, nici să şi le apere nu vor mai putea.

Odată cu atrofierea capacităţilor de evaluare ale valorilor individuale şi colective se pierd şi deprinderile, înclinaţiile de validare ale intereselor, scopul principal al noii ordini dominatoare.

Nu e o veste îmbucurătoare faptul că, în zilele noastre, popoarele europene au devenit obiectele unui asemenea experiment.

În schimb este îmbucurătoare constatarea că, în conştiinţa popoarelor din centrul Europei e vie şi activă aspiraţia de păstrare a identităţii naţionale.

Pentru marea majoritate a cetăţenilor din Europa Centrală e de o importanţă primordială ca, în cele ce vor urma să rămînă precum le-a fost dat, în cele de pînă acum, prin neamul şi credinţa lor să fie de către Creator: ei ar vrea să rămînă şi în secolul XXI femei şi bărbaţi, să trăiască în familiile bazate pe comuniunea sufletească dintre femeie şi bărbat, să rămînă polonezi, cehi, slovaci, maghiari şi români, cei credincioşi să-şi ocrotească şi să-şi poată manifesta credinţa, cei necredincioşi să-şi poată păstra lipsa credinţei şi cu toţii vrem să rămînem europeni, într-o Europă cu care să ne putem mîndri.

Cei din ţările noastre care gîndesc în felul acesta formează majoritatea morală a ţărilor noastre, ceea ce constituie cea mai importantă valoare şi cea mai vitală forţă din Europa Centrală.

Noi, conducătorii politici aleşi, de la Varşovia, Budapesta, pînă la Bucureşti, de la Vilnius, Bratislava, pînă la Belgrad, vom dovedi– fie că suntem de dreapta, de stînga, de centru, conservatori, social-democraţi sau liberali, orice ar însemna aceşti termeni în zilele noastre – că suntem responsabili faţă de alegătorii noştri, numai dacă, independent de propriile noastre sisteme de valori, vom face tot posibilul ca, în ţările noastre, această majoritate morală să nu devină o minoritate politică.

În spiritul responsabilităţii faţă de cetăţenii ţărilor noastre, pentru ca politica concentrată pe apărarea identităţii noastre comunitare să se dovedească a fi sustenabilă şi eficace, e foarte important să nu repetăm greşelile comise în secolul XX: să ne punem în evidenţă şi să ne eficientizăm valorile naţionale, nu în numele particularităţilor naţionale, nu unii împotriva sau în detrimentul altora, ci sprijinindu-ne reciproc.

Nu e o sarcină uşoară, dar nici imposibil de realizat. Trebuie să ne păstrăm încrederea în această posibilitate, chiar și în pofida unor semnale contrarii, cum ar fi recenta declarație extrem de dură și irașională a premierului României referitor la magharii din Transilvania. Trebuie să ne păstrăm încredera în normalitate, pentru că nu există alte cale pentru conviețuirea popoarelor central- est europene. 

Bazîndu-ne pe experienţa secolelor trecute, trebuie să recunoaştem că nu comunităţile naţionale cu aceeaşi soartă ca a noastră, adeseori trăind alături de noi reprezintă adevăratul pericol, ci marile puteri anonime şi neîmputernicite de nimeni, înzestrate cu tehnologii şi arme nemaiîntîlnit de eficace în manipularea şi îndoctrinarea maselor, faţă de care avem a ne apăra împreună suveranitatea  neamurilor şi statelor noastre sau în faţa cărora vom capitula împreună – şi pentru totdeauna.

Dacă, în cele ce vor veni, Domnitorul Istoriei ne va împuternici pe noi, maghiari, români şi alte neamuri de soartă comună. cu aceeaşi înţelepciune şi cu aceeaşi capacitate profetică, atunci tabăra şi forţa majorităţii morale din Europa Centrală se va întări şi odată cu ea, vom fi cu toţii mai puternici pe tărîmurile noastre natale şi, în felul acesta, nu vom putea fi ignoraţi nici de forţele occidentale, nici de cele răsăritene.

Iar toate acestea vor constitui o şansă şi o pildă de reînnoire pentru întreaga Europă.

Să dea Dumnezeu să fie aşa!